Ici encore

Újra itt. Nehéz döntés volt, de elkezdek újra blogolni. Sok vacillálás, töprengés, és jó néhány könny után megint nekifutok. Páran mondták, hogy tetszik nekik a blogom, és kár hogy abbahagytam. Rengetegen gratuláltak a döntésemhez, és mindenki úgy kezel, mintha már gyógyult lennék. Attól, hogy próbálok normálisan enni, attól még nem vagyok gyógyult. És néha nem is sikerül annyit ennem, amennyit kéne, néha meg túl jól teljesítek, és feszítő gyomorral kel bebújnom este a takaró alá. A tegnapi szerintem az elsőzőhöz sorolható. 1000 kcal. A régi étrendemhez képest sok, az újhoz képest pedig kevés. A mairól akkor nem is beszélek, mert az az előző hetekhez képest rohadt kevés, 300 kcal, amiből 100-at már lemozogtam. Nem vagyok gyógyult. Minden pillanatban kibújnék az evés kényszere alól, de rájöttem, hogy szeretek élni, és nem tehetem meg sokáig ha nem eszek. De attól utálom minden pillanatát annak, amikor ennem kell. És utálom a teli gyomor érzését is.
Hogy mért nem ettem ma eleget, arról beszélhetnék. Mondhatnám hogy elég volt amit az előző hetekben magamba tömtem, mondhatnám hogy megint padlón vagyok a szar félévi miatt, de felesleges lenne. Szimplán csak azért nem ettem, mert nem akartam. És azért mozogtam le a harmadát, mert megittam egy bögre kávét feketén, és bepörögtem, sportolnom kellett. Nem akarok fogyni. Vagyis akarok, de nem kilókban, hanem tükör szerint és nem koplalással, hanem sporttal. Akkor miért nem eszek?? Fogalmam sincs. Szerintem megint előröl fog kezdődni minden, csak most még magammal is el fogom hitetni hogy ez így jó, és ez így normális. És nem tudom, miért van így. Hiszen majdnem minden rendbe van az életemben. Jó, a jegyeim fényévekkel jobbak lehetnének(és lesznek is), lehetnének igazi barátaim is, és végre jóba lehetnék a családommal. De ez mindig is így volt. Nagyapa előtt is így volt. Akkor most miért nem tudok leállni vele, hogy minden menjen a normális kerékvágásban? Nem tudom, de sürgősen abba kellene hagynom amit most csinálok. És vissza kell térnem ahhoz az önmagamhoz aki 2 hete voltam, amikor még buzgott bennem a vágy hogy normálisan egyek. Csak nem tudom azt a valakit merre találom.

Végleg vége.

Szerintem meghoztam életem egyik legnehezebb döntését. Meg akarok változni. Nem akarok koplalni, vagdosni és utálni magam. És mindezt azért tenni, hogy egyre lejjebb és lejjebb taszigáljon a lejtő, hogy aztán onnan soha többet ne tudjak felállni. Nem akarok meghalni. Élni akarok, szeretni, győzni, veszíteni, tanulni a hibákból, randizni, virágot kapni. És mindenekelőtt elfogadni önmagam. Nehéz lesz, hiszen még mindig a sírógörcs jön rám, ha meglátom magam a tükörben vagy a fürdőkádban. De már egyre rövidebb ideig tartanak, és remélem egy idő után el is tűnnek, és ha nem is leszek elégedett azzal, ahogyan kinézek, de elfogadom magam.És normálisan fogok enni. Nem egy szám alapján fogom eldönteni, hogy megehetem-e az ételt, hanem az íze alapján.
Újra boldog akarok lenni, és újra igazi barátokat akarok, olyanokat, akikkel mindent meg tudok beszélni. Nem azokat az állbarátnőket, akikkel már tele van a padlás. Újra Zsófit akarom. Hogy újra ő legyen a legjobb barátnőm. És Mátét. Isten a tanúm rá, hogy mennyire akarom őt.Nem úgy mint másokat, hanem igazán. Randizni akarok vele, virágot kapni, évfordulót ünnepelni, bemutatni anyáéknak, elmenni a meccseire és a mezét használni pizsamának.
Nem csak túlélni szeretném a gimit, hanem mindegy egyes pillanatát átélni!

“Recovery feels like shit. It didn't feel like I was doing something good; it felt like I was giving up. It feels like having to learn how to walk all over again.”

Most tényleg az a recovery feelingem van. Nem is tudom, miért. Hiszen soha nem voltam életveszélyben az anorexiától, soha nem fogytam le olyan vészesen. Mégis tényleg olyan érzésem van, mintha most tanulnék újra járni. Még mindig a szám jut először eszembe a kajáról. És ez kezd idegesíteni. Ha csinálok magamnak egy szendvicset, nem azt mondom, hogy "na most megkenem a kenyeret vajjal", hanem azt, hogy "na most megdobom a szendvicsem plusz 50 kalóriával". Már kezdem érezni, hogy ez nem  normális. És az sem, ha egy csomag rágó miatt hisztit csapok, hogy el fogok hízni attól a 30 kalóriától, ami benne van.
Nem akarok meghalni, nem anorexiában. Ezért nem írok ide többet, nem koplalok, és megpróbálom elfogadni, sőt, talán szeretni is azt, aki vagyok. Meg tudom csinálni, mert meg akarom csinálni.
És szeretném megköszönni annak a pár embernek, aki elolvasta a blogom, mert volt, amikor csak ti tartottátok bennem a lelket, és ha ti nem lettetek volna, lehet, hogy most nem tudom meghozni ezt a döntést. Köszönöm.

Most megyek és kitörlöm a több gigás thinspo mappámat, aztán vacsorázok valamit. Mert enni kell, és mert enni jó. Csak még egy kicsit ijesztő a gondolata. Most jövök rá, hogy mennyire egyszerű volt nem enni. Csakhogy az egyszerűbb út nem mindig a helyes út, és én most választottam a helyes utat.

Pozitív.

Olyan ritkán írom le azt a szót, hogy 3x kellett kitörölnöm, mire sikerült rendesen leírnom. Komolyan. Szerintem nekem semmi közöm nincs a pozitív dolgokhoz. Hiszen én nem vagyok az. A csúnya nem pozitív, a dagadt nem pozitív, a hülye nem pozitív, a ribanc nem pozitív. A gondolataim meg főleg nem pozitívak. Hiszen az öngyilkosság sem pozitív, és az anorexia sem. De most az leszek. Naiv és pozitív.
Tehát: A holnapi nap fast lesz, hogy kijavítsam a mai binge-et. Igen, binge volt, de mivel most pozitív vagyok, csak annyit mondok, hogy majd holnap kijavítom egy fasttal. Reggelit átalszom, ebédnél tanulni fogok, és mivel este megyek vissza a koliba, itthon tudom azt mondani, hogy ott eszek majd, ott pedig, hogy ettem itthon.
Suliba pedig mindenből ötösöm lesz, úgy is, hogy alig fogok enni. És megveszek a mérlegem, és két új nacit is. A mérlegen pedig minimum a 49,9-es számot fogom látni. És mindenki megjegyzi majd, hogy milyen csinos vagyok, és megkérdezik, hogy fogytam-e. És nem kellesz takargatnom a vágásokat az öltözőben, mert nincsenek. Csak a hegek, de azokra elég egy kis alapozó, és már nem is látszanak. 
Az első órám pedig francia lesz a héten. Mátéval. Rengeteget franciáztam, tehát mindenki azt fogja figyelni, hogy milyen fantasztikus vagyok. Máté pedig rádöbben, hogy mennyire szeret, és együtt fogjuk leélni az egész hátralévő életünket. Na jó, ezt túl nyálas. Most pedig leírom, mi lesz valójában:
A holnapi nap fast, mert egy szerencsétlen ribanc vagyok, aki már két napja bingje van. És ennek a ribancnak le kell fogynia, mert ha úgy kell visszamennie suliba, hogy 50 kg felett van, bele fog bolondulni. De persze nem méri meg magát, nehogy tudjon róla, hogy 50 felett van. Inkább vár a saját mérlegének megvételével hétfőig vagy keddig, hogy ne kelljen szembesülnie a számmal, amit a mérleg mutat. Mert retteg, hogy kudarcot vallott. Pedig kudarcot vallott, mert a mérleg nem azt a számot fogja mutatni, amit vár. A mérleg ötven feletti számot fog mutatni. És ha az új mérlegnek üveg lapja lesz, az be is fog törni. Mert egy dagadt ribanc vagyok. És a dagadt ribancok nem lehetnek pozitívak.