Végleg vége.

Szerintem meghoztam életem egyik legnehezebb döntését. Meg akarok változni. Nem akarok koplalni, vagdosni és utálni magam. És mindezt azért tenni, hogy egyre lejjebb és lejjebb taszigáljon a lejtő, hogy aztán onnan soha többet ne tudjak felállni. Nem akarok meghalni. Élni akarok, szeretni, győzni, veszíteni, tanulni a hibákból, randizni, virágot kapni. És mindenekelőtt elfogadni önmagam. Nehéz lesz, hiszen még mindig a sírógörcs jön rám, ha meglátom magam a tükörben vagy a fürdőkádban. De már egyre rövidebb ideig tartanak, és remélem egy idő után el is tűnnek, és ha nem is leszek elégedett azzal, ahogyan kinézek, de elfogadom magam.És normálisan fogok enni. Nem egy szám alapján fogom eldönteni, hogy megehetem-e az ételt, hanem az íze alapján.
Újra boldog akarok lenni, és újra igazi barátokat akarok, olyanokat, akikkel mindent meg tudok beszélni. Nem azokat az állbarátnőket, akikkel már tele van a padlás. Újra Zsófit akarom. Hogy újra ő legyen a legjobb barátnőm. És Mátét. Isten a tanúm rá, hogy mennyire akarom őt.Nem úgy mint másokat, hanem igazán. Randizni akarok vele, virágot kapni, évfordulót ünnepelni, bemutatni anyáéknak, elmenni a meccseire és a mezét használni pizsamának.
Nem csak túlélni szeretném a gimit, hanem mindegy egyes pillanatát átélni!

“Recovery feels like shit. It didn't feel like I was doing something good; it felt like I was giving up. It feels like having to learn how to walk all over again.”

Most tényleg az a recovery feelingem van. Nem is tudom, miért. Hiszen soha nem voltam életveszélyben az anorexiától, soha nem fogytam le olyan vészesen. Mégis tényleg olyan érzésem van, mintha most tanulnék újra járni. Még mindig a szám jut először eszembe a kajáról. És ez kezd idegesíteni. Ha csinálok magamnak egy szendvicset, nem azt mondom, hogy "na most megkenem a kenyeret vajjal", hanem azt, hogy "na most megdobom a szendvicsem plusz 50 kalóriával". Már kezdem érezni, hogy ez nem  normális. És az sem, ha egy csomag rágó miatt hisztit csapok, hogy el fogok hízni attól a 30 kalóriától, ami benne van.
Nem akarok meghalni, nem anorexiában. Ezért nem írok ide többet, nem koplalok, és megpróbálom elfogadni, sőt, talán szeretni is azt, aki vagyok. Meg tudom csinálni, mert meg akarom csinálni.
És szeretném megköszönni annak a pár embernek, aki elolvasta a blogom, mert volt, amikor csak ti tartottátok bennem a lelket, és ha ti nem lettetek volna, lehet, hogy most nem tudom meghozni ezt a döntést. Köszönöm.

Most megyek és kitörlöm a több gigás thinspo mappámat, aztán vacsorázok valamit. Mert enni kell, és mert enni jó. Csak még egy kicsit ijesztő a gondolata. Most jövök rá, hogy mennyire egyszerű volt nem enni. Csakhogy az egyszerűbb út nem mindig a helyes út, és én most választottam a helyes utat.