Talán

Az elmúlt hetek legjobb napját produkáltam ma. Úgyis el fogom baszni estig. A reggelim egy kávé volt, az ebéd pedig paradicsom és paprika összevágva, megfűszerezve, plusz egy körte.

Ez így már talán jó lenne.Este írok, hogy sikerült-e tartani.

Lassan és egyáltalán nem biztosan.

Azt mondják, hogy életünk minden pillanatában meghalunk egy kicsit. Ha ez igaz, akkor szerintem egy evészavaros minden pillanata egy kisebb-nagyobb binge, a legtöbb csak képzeletben létezik. Nekem ma kisebbek jutottak. egy szelet uborka, egy paradicsom, egy fél paprika, egy tányér húsleves, etc. Külön-külön egyik se sok, de összeadva egy normál diétás étrendet tesznek ki. Feszül a gyomrom, és fel vagyok puffadva. Igaz, most legalább nagyjából egészséges kajákkal tömtem tele a magam. De most ez így megfelel. Mert ez mégse egy 5000 kcal-os binge, ami tömény szénhidrátból áll, és nagyjából sikerült visszafognom magam. Legalább már ilyen szinten sikerül kontrollálni magam, és ha minden nap csak 100 kcal-al eszek kevesebbet, akkor azt bírni fogom, nem lesz binge, és a gyomrom is összeszűkül. Vagyis ezt remélem. 

Barátnőm hívott, hogy menjek hozzájuk barackozni fizetés nélkül, de én nemet mondtam. Igaz, szeretem csinálni, és legalább mozognék, de ha nem eszek, akkor nem bírom ki a 8 órát. És ők úgyis megetetnek valamivel. Nekik nem baj, ha a reggelt egy kakaós csigával indítják, ha minden 5. barackot, amit leszednek a fáról, megeszik, vagy ha két liter coca kólát megisznak a műszak alatt. Azzal semmi bajom nem lenne, hogy ők ezt csinálják(hiszen ez lenne a normális, nem?), de azt nem bírom, hogy minden áron engem is megpróbáljanak erre rávenni. Az én döntésem, hogy mennyit eszem, nem? Miért kell beleszólni? Szerintem én sem mondom meg nekik, hogy hány szál cigit szívjanak el, vagy hogy hányszor bújjanak ágyba a párjukkal egy héten. Akkor ők miért teszik? 

Holnap még nem tudom, hogy lesz. Valószínűleg a lehető legkevesebb kcal-t próbálom meg.

És persze megpróbálok elkezdeni edzeni.

De valószínűleg egész nap a farmomon fogok lógni. Függök tőle.

Nyár.

Újra itt vagyok. Mert nem szabadultam ki a börtönömből. A börtönömből, amiből majdnem kijutottam, és amit száz fegyveres őr figyel minden pillanatban. Ezek az őrök az emberek, fegyvereik pedig a szavak. Minden szavuk golyóként váj bele a húsomba, és minél közelebb állnak elmém börtönéhez, annál jobban fáj a golyó ütötte seb.
Itt vagyok. Egyedül ülök a számítógépem előtt az egész nap az elsötétített szobámban, és azon töprengek, miért vagyok ilyen szerencsétlen. A családom utál, ebben egészen biztos vagyok. Mondták, nem egyszer, milliószor, és bizonyították.
A fiú barátaim csak azért vannak velem, mert remélik, hogy egyszer az ágyukba kötök ki szép álom, a lányok pedig azért, hogy ezeket a fiúkat megszerezzem nekik. Esetleg, hogy segítsek a tanulásban, vagy valami másban. Ha nem teszem, megutálnak. Sorra vesztem el a barátaim, és nem azért, mert nem akarok segíteni nekik, hanem mert nem tudok. Egy lelki nyomorék, aki még magán se tud segíteni, az hogy tudná mások problémáit megoldani?
És az evésben is százszor buktam el ezalatt a néhány hónap alatt. Minden héten megfogadom, hogy ez egy új kezdet lesz. És soha nincs belőle semmit. Max. fast 1-2 napig, leadok pár kg-ot, aztán megint egy hatalmas binge. Vagy fokozatosan próbálom csökkenteni az adagom, és persze, hogy amint nekikezdek egy kajának, felfalom az összeset. Egyszer csináltam az 1000 kcal-os étrendet is, sok sporttal. Az evés részét úgy-ahogy tartottam, de persze a sportot nem tudtam. Lusta disznó vagyok. Sport nélkül meg az ugye nem működik. Ebben is elbuktam. Mindenben elbuktam, amit csak próbáltam, valószínűleg a következőkben is el fogok. De egy próbát megér, nem igaz? Egyszer talpon fogok tudni maradni. Vagy egyszer olyan nagyot esek a padlóra, hogy abba halok bele. Nem mindegy? Az egyetlen lehetőségem, hogy megpróbálom. Vesztenivalóm nincs. Csak az életemet veszíthetem el. De őszintén, annak ki nem örülne?
Szóval 215 nyár, vigyázz, mert jövök!