Talán

Az elmúlt hetek legjobb napját produkáltam ma. Úgyis el fogom baszni estig. A reggelim egy kávé volt, az ebéd pedig paradicsom és paprika összevágva, megfűszerezve, plusz egy körte.

Ez így már talán jó lenne.Este írok, hogy sikerült-e tartani.

Lassan és egyáltalán nem biztosan.

Azt mondják, hogy életünk minden pillanatában meghalunk egy kicsit. Ha ez igaz, akkor szerintem egy evészavaros minden pillanata egy kisebb-nagyobb binge, a legtöbb csak képzeletben létezik. Nekem ma kisebbek jutottak. egy szelet uborka, egy paradicsom, egy fél paprika, egy tányér húsleves, etc. Külön-külön egyik se sok, de összeadva egy normál diétás étrendet tesznek ki. Feszül a gyomrom, és fel vagyok puffadva. Igaz, most legalább nagyjából egészséges kajákkal tömtem tele a magam. De most ez így megfelel. Mert ez mégse egy 5000 kcal-os binge, ami tömény szénhidrátból áll, és nagyjából sikerült visszafognom magam. Legalább már ilyen szinten sikerül kontrollálni magam, és ha minden nap csak 100 kcal-al eszek kevesebbet, akkor azt bírni fogom, nem lesz binge, és a gyomrom is összeszűkül. Vagyis ezt remélem. 

Barátnőm hívott, hogy menjek hozzájuk barackozni fizetés nélkül, de én nemet mondtam. Igaz, szeretem csinálni, és legalább mozognék, de ha nem eszek, akkor nem bírom ki a 8 órát. És ők úgyis megetetnek valamivel. Nekik nem baj, ha a reggelt egy kakaós csigával indítják, ha minden 5. barackot, amit leszednek a fáról, megeszik, vagy ha két liter coca kólát megisznak a műszak alatt. Azzal semmi bajom nem lenne, hogy ők ezt csinálják(hiszen ez lenne a normális, nem?), de azt nem bírom, hogy minden áron engem is megpróbáljanak erre rávenni. Az én döntésem, hogy mennyit eszem, nem? Miért kell beleszólni? Szerintem én sem mondom meg nekik, hogy hány szál cigit szívjanak el, vagy hogy hányszor bújjanak ágyba a párjukkal egy héten. Akkor ők miért teszik? 

Holnap még nem tudom, hogy lesz. Valószínűleg a lehető legkevesebb kcal-t próbálom meg.

És persze megpróbálok elkezdeni edzeni.

De valószínűleg egész nap a farmomon fogok lógni. Függök tőle.

Nyár.

Újra itt vagyok. Mert nem szabadultam ki a börtönömből. A börtönömből, amiből majdnem kijutottam, és amit száz fegyveres őr figyel minden pillanatban. Ezek az őrök az emberek, fegyvereik pedig a szavak. Minden szavuk golyóként váj bele a húsomba, és minél közelebb állnak elmém börtönéhez, annál jobban fáj a golyó ütötte seb.
Itt vagyok. Egyedül ülök a számítógépem előtt az egész nap az elsötétített szobámban, és azon töprengek, miért vagyok ilyen szerencsétlen. A családom utál, ebben egészen biztos vagyok. Mondták, nem egyszer, milliószor, és bizonyították.
A fiú barátaim csak azért vannak velem, mert remélik, hogy egyszer az ágyukba kötök ki szép álom, a lányok pedig azért, hogy ezeket a fiúkat megszerezzem nekik. Esetleg, hogy segítsek a tanulásban, vagy valami másban. Ha nem teszem, megutálnak. Sorra vesztem el a barátaim, és nem azért, mert nem akarok segíteni nekik, hanem mert nem tudok. Egy lelki nyomorék, aki még magán se tud segíteni, az hogy tudná mások problémáit megoldani?
És az evésben is százszor buktam el ezalatt a néhány hónap alatt. Minden héten megfogadom, hogy ez egy új kezdet lesz. És soha nincs belőle semmit. Max. fast 1-2 napig, leadok pár kg-ot, aztán megint egy hatalmas binge. Vagy fokozatosan próbálom csökkenteni az adagom, és persze, hogy amint nekikezdek egy kajának, felfalom az összeset. Egyszer csináltam az 1000 kcal-os étrendet is, sok sporttal. Az evés részét úgy-ahogy tartottam, de persze a sportot nem tudtam. Lusta disznó vagyok. Sport nélkül meg az ugye nem működik. Ebben is elbuktam. Mindenben elbuktam, amit csak próbáltam, valószínűleg a következőkben is el fogok. De egy próbát megér, nem igaz? Egyszer talpon fogok tudni maradni. Vagy egyszer olyan nagyot esek a padlóra, hogy abba halok bele. Nem mindegy? Az egyetlen lehetőségem, hogy megpróbálom. Vesztenivalóm nincs. Csak az életemet veszíthetem el. De őszintén, annak ki nem örülne?
Szóval 215 nyár, vigyázz, mert jövök!

Ici encore

Újra itt. Nehéz döntés volt, de elkezdek újra blogolni. Sok vacillálás, töprengés, és jó néhány könny után megint nekifutok. Páran mondták, hogy tetszik nekik a blogom, és kár hogy abbahagytam. Rengetegen gratuláltak a döntésemhez, és mindenki úgy kezel, mintha már gyógyult lennék. Attól, hogy próbálok normálisan enni, attól még nem vagyok gyógyult. És néha nem is sikerül annyit ennem, amennyit kéne, néha meg túl jól teljesítek, és feszítő gyomorral kel bebújnom este a takaró alá. A tegnapi szerintem az elsőzőhöz sorolható. 1000 kcal. A régi étrendemhez képest sok, az újhoz képest pedig kevés. A mairól akkor nem is beszélek, mert az az előző hetekhez képest rohadt kevés, 300 kcal, amiből 100-at már lemozogtam. Nem vagyok gyógyult. Minden pillanatban kibújnék az evés kényszere alól, de rájöttem, hogy szeretek élni, és nem tehetem meg sokáig ha nem eszek. De attól utálom minden pillanatát annak, amikor ennem kell. És utálom a teli gyomor érzését is.
Hogy mért nem ettem ma eleget, arról beszélhetnék. Mondhatnám hogy elég volt amit az előző hetekben magamba tömtem, mondhatnám hogy megint padlón vagyok a szar félévi miatt, de felesleges lenne. Szimplán csak azért nem ettem, mert nem akartam. És azért mozogtam le a harmadát, mert megittam egy bögre kávét feketén, és bepörögtem, sportolnom kellett. Nem akarok fogyni. Vagyis akarok, de nem kilókban, hanem tükör szerint és nem koplalással, hanem sporttal. Akkor miért nem eszek?? Fogalmam sincs. Szerintem megint előröl fog kezdődni minden, csak most még magammal is el fogom hitetni hogy ez így jó, és ez így normális. És nem tudom, miért van így. Hiszen majdnem minden rendbe van az életemben. Jó, a jegyeim fényévekkel jobbak lehetnének(és lesznek is), lehetnének igazi barátaim is, és végre jóba lehetnék a családommal. De ez mindig is így volt. Nagyapa előtt is így volt. Akkor most miért nem tudok leállni vele, hogy minden menjen a normális kerékvágásban? Nem tudom, de sürgősen abba kellene hagynom amit most csinálok. És vissza kell térnem ahhoz az önmagamhoz aki 2 hete voltam, amikor még buzgott bennem a vágy hogy normálisan egyek. Csak nem tudom azt a valakit merre találom.

Végleg vége.

Szerintem meghoztam életem egyik legnehezebb döntését. Meg akarok változni. Nem akarok koplalni, vagdosni és utálni magam. És mindezt azért tenni, hogy egyre lejjebb és lejjebb taszigáljon a lejtő, hogy aztán onnan soha többet ne tudjak felállni. Nem akarok meghalni. Élni akarok, szeretni, győzni, veszíteni, tanulni a hibákból, randizni, virágot kapni. És mindenekelőtt elfogadni önmagam. Nehéz lesz, hiszen még mindig a sírógörcs jön rám, ha meglátom magam a tükörben vagy a fürdőkádban. De már egyre rövidebb ideig tartanak, és remélem egy idő után el is tűnnek, és ha nem is leszek elégedett azzal, ahogyan kinézek, de elfogadom magam.És normálisan fogok enni. Nem egy szám alapján fogom eldönteni, hogy megehetem-e az ételt, hanem az íze alapján.
Újra boldog akarok lenni, és újra igazi barátokat akarok, olyanokat, akikkel mindent meg tudok beszélni. Nem azokat az állbarátnőket, akikkel már tele van a padlás. Újra Zsófit akarom. Hogy újra ő legyen a legjobb barátnőm. És Mátét. Isten a tanúm rá, hogy mennyire akarom őt.Nem úgy mint másokat, hanem igazán. Randizni akarok vele, virágot kapni, évfordulót ünnepelni, bemutatni anyáéknak, elmenni a meccseire és a mezét használni pizsamának.
Nem csak túlélni szeretném a gimit, hanem mindegy egyes pillanatát átélni!

“Recovery feels like shit. It didn't feel like I was doing something good; it felt like I was giving up. It feels like having to learn how to walk all over again.”

Most tényleg az a recovery feelingem van. Nem is tudom, miért. Hiszen soha nem voltam életveszélyben az anorexiától, soha nem fogytam le olyan vészesen. Mégis tényleg olyan érzésem van, mintha most tanulnék újra járni. Még mindig a szám jut először eszembe a kajáról. És ez kezd idegesíteni. Ha csinálok magamnak egy szendvicset, nem azt mondom, hogy "na most megkenem a kenyeret vajjal", hanem azt, hogy "na most megdobom a szendvicsem plusz 50 kalóriával". Már kezdem érezni, hogy ez nem  normális. És az sem, ha egy csomag rágó miatt hisztit csapok, hogy el fogok hízni attól a 30 kalóriától, ami benne van.
Nem akarok meghalni, nem anorexiában. Ezért nem írok ide többet, nem koplalok, és megpróbálom elfogadni, sőt, talán szeretni is azt, aki vagyok. Meg tudom csinálni, mert meg akarom csinálni.
És szeretném megköszönni annak a pár embernek, aki elolvasta a blogom, mert volt, amikor csak ti tartottátok bennem a lelket, és ha ti nem lettetek volna, lehet, hogy most nem tudom meghozni ezt a döntést. Köszönöm.

Most megyek és kitörlöm a több gigás thinspo mappámat, aztán vacsorázok valamit. Mert enni kell, és mert enni jó. Csak még egy kicsit ijesztő a gondolata. Most jövök rá, hogy mennyire egyszerű volt nem enni. Csakhogy az egyszerűbb út nem mindig a helyes út, és én most választottam a helyes utat.

Pozitív.

Olyan ritkán írom le azt a szót, hogy 3x kellett kitörölnöm, mire sikerült rendesen leírnom. Komolyan. Szerintem nekem semmi közöm nincs a pozitív dolgokhoz. Hiszen én nem vagyok az. A csúnya nem pozitív, a dagadt nem pozitív, a hülye nem pozitív, a ribanc nem pozitív. A gondolataim meg főleg nem pozitívak. Hiszen az öngyilkosság sem pozitív, és az anorexia sem. De most az leszek. Naiv és pozitív.
Tehát: A holnapi nap fast lesz, hogy kijavítsam a mai binge-et. Igen, binge volt, de mivel most pozitív vagyok, csak annyit mondok, hogy majd holnap kijavítom egy fasttal. Reggelit átalszom, ebédnél tanulni fogok, és mivel este megyek vissza a koliba, itthon tudom azt mondani, hogy ott eszek majd, ott pedig, hogy ettem itthon.
Suliba pedig mindenből ötösöm lesz, úgy is, hogy alig fogok enni. És megveszek a mérlegem, és két új nacit is. A mérlegen pedig minimum a 49,9-es számot fogom látni. És mindenki megjegyzi majd, hogy milyen csinos vagyok, és megkérdezik, hogy fogytam-e. És nem kellesz takargatnom a vágásokat az öltözőben, mert nincsenek. Csak a hegek, de azokra elég egy kis alapozó, és már nem is látszanak. 
Az első órám pedig francia lesz a héten. Mátéval. Rengeteget franciáztam, tehát mindenki azt fogja figyelni, hogy milyen fantasztikus vagyok. Máté pedig rádöbben, hogy mennyire szeret, és együtt fogjuk leélni az egész hátralévő életünket. Na jó, ezt túl nyálas. Most pedig leírom, mi lesz valójában:
A holnapi nap fast, mert egy szerencsétlen ribanc vagyok, aki már két napja bingje van. És ennek a ribancnak le kell fogynia, mert ha úgy kell visszamennie suliba, hogy 50 kg felett van, bele fog bolondulni. De persze nem méri meg magát, nehogy tudjon róla, hogy 50 felett van. Inkább vár a saját mérlegének megvételével hétfőig vagy keddig, hogy ne kelljen szembesülnie a számmal, amit a mérleg mutat. Mert retteg, hogy kudarcot vallott. Pedig kudarcot vallott, mert a mérleg nem azt a számot fogja mutatni, amit vár. A mérleg ötven feletti számot fog mutatni. És ha az új mérlegnek üveg lapja lesz, az be is fog törni. Mert egy dagadt ribanc vagyok. És a dagadt ribancok nem lehetnek pozitívak.

2015.

Először is boldog újévet szeretnék kívánni minden olvasómnak! Remélem ez az év nem lesz olyan szar, mint a többi.
Most pedig szeretném felsorolni újévi fogadalmaimat:

1. Lefogyni

Ez a legfontosabb mindegyik közül. Addig kell fogynom, amíg el nem tudom fogadni magam. Vagy amíg el nem fogyok.

2.Vegetáriánusnak lenni.

Legalább egy hónapig. Amúgy nagyon szeretem a húst, de tisztelem az állatokat, és azzal, hogy egy évben egy hónapig nem eszek húst, szerintem megadom nekik a tiszteletet. És ha működik a dolog, akkor marad így.

3. Javítani a jegyeken

Most van 1-2 hármasom is, és egy biztos marad. De javítanom kell. Minimum egy jegyet mindenből, amiből nem ötösre állok.

4.Megszerezni Mátét.

Nem pótlék kell. Csak ő. Mert nélküle nem érek semmit. Kell nekem. Szeretem.

5.Kedvesnek lenni mindenkivel.

Mert ez így nem megy, hogy mindenkivel mindig bunkózok. Oké, hogy nekem így könnyebb, de másokat megbántok vele. És a végén még olyan lelki roncsok lesznek, mint én.

A szilveszteremről pedig annyit, hogy apánál töltöttem. És binge lett. És biztos, hogy nem vagyok 50 alatt. De fogok venni egy mérleget, és az első alkalomkora, mikor ráállok 50 alatt kell lennem. Mert azt még pár vágás után megbocsájtottam, hogy most nem lehet, meg, de azt nem fogom. Nem érdekel, mit fogok érte leszenvedni, de meg kell csinálnom. 

Az estém pedig apánál töltöttem. Összegyűltünk páran, és kártyáztunk. Éjfélkor majdnem sírtam. Most is majdnem sírok. Igen, Máté miatt. Vagy nem is miatta, hanem érte. És miattam.Mert én rontottam el. Lehet, hogy csak azzal, hogy túlságosan közömbösnek mutattam magam. Pedig ha tudta volna, mennyire érdekel! Ha tudná, mennyire szeretem! Magamnál jobban. Mondjuk az nem nagy teljesítmény. Magamnál szinte mindenkit jobban szeretek a világon. De ezt értsétek metaforikusan. Mindennél jobban szeretem Mátét a világon. És azért, hogy ő szeressen, lehet hogy csak le kellene fogynom. Lehet, hogy nem jön be. Hiszen mindig mondja, hogy hülye vagyok, ha fogyni akarok. De be kell jönnie. Vagy ha ne akkor legalább beledöglök.