Ki vagyok?

Ma azt mondták nekem, hogy nem tudják, ki vagyok. De tényleg. Ki a büdös franc vagyok én?
Most elmondhatom a sablon szöveget, hogy:

Kovács Pálma vagyok, 15 éves, a Miskolci Herman Ottó gimnázium tanulója. Öt éve gitározok, imádom az állatokat. Van három testvérem, a szüleim elváltak, így egy nevelőapa is "besikeredett".

Ez egy erősen cenzúrázott, rövidített változat. a valódi valahogy így hangzana:

Kovács Pálma vagyok. 1999-ben születtem, Göncön. Amíg ott éltünk, minden tökéletes volt az életemben. Aztán jött egy árvíz, a házunk lakhatatlan lett, költöznünk kellett. Vettünk egy házat Encsen, ahol azóta is élünk, de a tökéletes élet nem tért vissza. Apám alkoholista lett, egy héten kétszer-háromszor kék-zöldre verte anyámat. Mivel a munkahelyén is ivott, így kirúgták. Addig ugye szinte csak az ő keresetéből éltünk, ezért anyagi gondjaink is lettek. Az egyik balhé után(amik addigra mindennapossá váltak), amikor papa majdnem ájulásig fojtogatta anyut(persze mi is végignéztük), elegünk lett, elköltöztünk nagymamámhoz.(akit imádok, a legjószívűbb ember a világon) Ott éltünk majdnem fél évet. Aztán apa felköltözött Pestre. Azóta csak egy évben négyszer-ötször látom. Akkor is hullarészeg. Szerintem évek óta nem láttam józanul, max. reggel, ha sikerült felkelnem, mielőtt piálni kezdett.
A váláskor törtem össze először. Addig apa volt az én legjobb barátom. Megértett, mindent elmondhattam neki, rengeteget volt velünk, minden este játszott velünk. Azóta pedig gyakorlatilag ő eltűnt. Valaki "beköltözött" a testébe,  vagy nem tudom, de biztos nem ő az, aki ezeket csinálja. Az igazi apát legutoljára ezen a nyáron láttam. Főztünk együtt, játszottunk, mint a gyerekek, vagy húsz filmet megnéztünk. Legtöbbször úgy gondolok rá, mint egy halott emberre, akinek a szelleme nagyon ritkán visszajön, és vigyáz rám. De a szívem legmélyén tudom, hogy igazán soha nem fog visszatérni.
A következő törésem, ami még most is tart, körülbelül akkor kezdődött, amikor nagyapa meghalt. Nagyon sokáig gyászoltam, valójában még mindig gyászolom. És ez a gyász rossz irányba fordult el velem. Egy egyszerű diéta volt, hogy egy kicsit fittebb legyek. Aztán átcsapott valami másba. A gyász depresszióba, a diéta pedig anorexiába(???Lásd:később). Egyszer csak azt vettem észre magamon, hogy állandóan szomorú vagyok. Még akkor is szomorú voltam, amikor megtudtam, hogy felvettek álmaim gimiébe. Egy hülye vita után a nevelőapámmal(aminek a végén felpofozott), azt vettem észre, hogy a fürdő padlóján vagyok, sírok, és csak azt akarom, hogy vége legyen. Ott volt egy penge a mosdó szélén, én meg azt gondoltam, miért ne. És megtettem. És aztán még rengetegszer. Aztán csökkentettem a kajaadagomat, egyre kevesebbet vittem be. 59 kg-ról indultam, és 51 lettem Júniusra. Aztán jöttek a falások, és azóta kétszer értem el az 51 kg-ot.(Augusztusba, és most). 60 és 52 kg között ingadoztam. Rengetegszer meg akartam gyógyulni.(minimum 10 ilyen kísérletem volt). Volt, hogy csak meg akartam halni.
A nevelőapám. Hát, lassan két éve él velünk, anya nagyon szereti. Ettől függetlenül egy igazi seggfej. Volt olyan, hogy beszéltem vele szerdán, hogy kellene egy kis pénz a koliba, vagy várjon meg pénteken, had menjek vele haza. (persze a pénzt anya küldte volna) Azt mondta, megvár, költsem el nyugodtam a pénzem. Én hülye, el is hittem, és elköltöttem. Utána megvárt? Persze, hogy nem. Annyira rossz volt ott állni, egy kávéra alig elegendő pénzzel, és haza kellett volna jutnom valahogy, akkor is, ha csak fél óra volt. Hamarabb végzett a melóba(Miskolcon dolgozik), és elindult haza. Már Miskolc végén járt, amikor anya könyörgésére visszafordult értem, én amúgy öt perccel azután véheztem, hogy ő el akart indulni.
A családom, amúgy utál. Én vagyok a fekete bárány. Mert jó gimibe járok, más az ízlésem, mint nekik, és mert gyakran hamarabb beszélek, mint gondolkozok, ezért sok a konfliktus. Van egy hónapban egy-hét jó pillanatunk, akkor szeretem őket. Amúgy pedig ők is nagyban tehetnek arról, hogy utálom magam. Volt olyan, hogy miután öt napig 300 kcal-on tengődtem, leültem megenni egy tányér levest, odajött a nővérem és elkezdte beszélni, hogy egy hájas disznó vagyok, nehogy megegyem, mert még tovább fogok dagadni. Szerintem nem kell mondanom, hogy azonnal letettem a kanalat, bevonultam a szobába, és nem ettem aznap többet, plusz jól szétvagdostam magam. És ez csak egy eset a sok közül. A Bátyám például állandóan digi-daginak hív. A húgom malacnak. És még sorolhatnám.
Anya nagyon büszke rám, de mivel sokat dolgozik, hogy eltartson minket, ezért gyakran feszült, ideges, és rajtunk tölti ki. Mostanában gyakran veszekszünk. De tudom, hogy mi négyen vagyunk neki a legfontosabbak a világon, és hogy nagyon szeret minket.

Hát ez vagyok én. Vagyis a múltam. Hogy most ki vagyok, azt valójában magam sem tudom. De a blog címe talán elmondja valamennyire: Ana foglya.

Felmerült egy kérdés, ami nagyon elgondolkoztatott: Honnan tudom, hogy anorexiás vagyok, nem wannarexiás? ezt válaszoltam:

"Az a baj, hogy fogalmam sincs. Így, hogy rákérdezel konkrétan, miért, így nem. Nem tudom. Csak érzem belül, hogy valami nincs rendben velem, hogy ez a fogyásvágy nem normális, és nem tudom, ezt vettem észre magamon."

Szerintem a fentiekből, és ebből a válaszból eldönthetitek ti, hogy szerintetek mi vagyok. Mert engem már tényleg nem érdekel. De valahogy AZ a megjegyzés akkor is bántott. Először nem tudtam megfogalmazni, aztán beszéltem valakivel, aki ezt mondta rá:

"nekem főleg az lenne a wtf, hogy én itt komoly lelki problémákkal küzdök, s nem elég, hogy az életben nem veszik észre, még azok sem fogadják el, akik elvileg ugyanebben a szarban vannak"

Ez pontosan leírja, mi van bennem. Köszönöm, hogy ti is, akik az egyetlen támaszom voltatok, kigúnyoltatok, és megvetettetek. De azzal is beértem volna, ha csak azt mondjátok, húzzak el a büdös francba, mert leszartok. Az nem fájt volna ennyire.