Tehetetlen.

 Itt vagyok egyedül, Encsen. Ő pedig ott vár rám Miskolcon. Baja van, tudom. Mindenki ezzel van elfoglalva, de senki nem hajlandó közölni, hogy mi. Idegesít. Legszívesebben most felállnék és pizsamában rohannék hozzá. Diósgyőrbe, A panelház hetedik emeletére. Ott ül az ablakba, tudom. Mindig ott ül, ha valami gondja van. Annyira hiányzik. Csak azért nem futok, mert tudom, hogy nem lenne rám kíváncsi. Neki más kell. Pedig én annyira szeretem. Senki nem fogja tudni őt annyira szeretni, ahogy én. Olyan, mintha egy kést szúrtak volna a szívembe. Tehetetlen vagyok.
 Ez a hét egy szenvedés volt nélküle. Igaz, akkor se beszélünk sokkal többet, amikor ott vagyok a suliba, de legalább láthatom a mosolyát, hallhatom a hangját, és érezhetem a semmivel össze nem téveszthető illatát. Az illata a kedvencem. Semmi különös nincs benne, egyszerű öblítőillat. Mégis mindig felismerem, ha megérzem valahol. Múltkor a villamoson éreztem, gondoltam, hogy valaki biztos ugyanolyan öblítőt használ, mint ő. De nem. Amikor leszálltam a villamosról láttam, hogy ott van. Edzésre ment, hokiütővel a kezébe. Nem látott. Másnap mondtam neki, és kérdezte, hogy miért nem szóltam utána. Hát azért, mert olyan jó volt csak nézni, és olyan jó volt, hogy felismertem az illatát. Meg mit mondtam volna neki? "Szia, Máté! Felismertem a villamoson az illatod! Látod mennyire szerelmes vagyok beléd?" Kicsit hülyén hangzott volna. Lehet, megint leordította volna a fejem. Ugyanis az az egyik szokása. Ha véletlenül valamit rosszul csinálok, amihez neki is köze van, egyből leordítja a fejem. Olyankor úgy beszél velem, mint egy kutyával. Hogy miért szeretem még mindig? Mert ős is egy ember, neki is vannak hibái. Nekem az anorexiám, neki ez. Így vagyunk egyenlőek.