Teli.

És most kivételesen nem a gyomrom van tele. Igaz, abba is pakoltam már ma, de nincs tele, még talán fogyhatok is. Hanem az elmém. Gondolatok kavarognak a fejemben. Veszekednek egymással. Az egyik azt mondja, Éhogy egyek, mert így meg fogom magam ölni, a másik meg azt, hogy már így is egy elefántcsordának elég lenne az, amit megettem. És nem tudom, melyikre hallgassak. Nem tudom, melyik mondja az igazat. Vagyis de! Tudom, hogy arra a hangra kell hallgatnom, amelyik azt mondja, nem kell ennem. Mert az fogja elhozni az áhított vékonyságot. Minden egyes kalória, amit beviszek, méreg. Méreg, ami lassan öl meg. És minden kalória, amit nem viszek be, az a célomhoz visz egyre közelebb. A célomhoz, amit egyre közelebb érzek. De minél közelebb van, annál jobban kezdek rájönni, hogy soha nem fogom tudni elérni. Túl gyenge vagyok, és túl dagadt. Soha nem leszek még csak 50 kg alatt sem. Nem érhetem el. Mert azzal, hogy egy nap fast, egy nap binge, nem lehet fogyni. Ki kellene tartanom, és nem enni semmit. Akkor talán le tudnék fogyni. De tudom, hogy nem sikerülhet.
Reggel amúgy lejött az unokatesóm, aki katona. Már régen itt volt, amikor felkeltem. Nézte, ahogy megcsinálom a reggeli kávém. Mondta, hogy tud egy jobb módszert arra, hogy felkeljek reggel. Futás. Megkérdezte, elmenjünk-e futni. Gondoltam, miért ne. Szóval belementem. Ezzel csak az volt a baj, hogy nem hoztam melegítőt, és 5 centis magassarkúba jöttem. A cipőt azt megoldottam, de farmerben futni akkor sem kellemes. Na mindegy, elmentünk futni egy földútra. az eleje egész jól ment az első 3 km-ig. Utána meg fél kilóméterenként meg kellett állnunk. Miattam. Hát, nem mondom, hogy csúcsformában voltam. De a végén megdicsért az unokatesóm, és ez nagyon jól esett. De nagyon átfagytam. -5 fok, és egy szál póló. Nem jó párosítás. De elégettem 40 perc kocogás alatt kb. 400 kcal-t.